DÖRMÖGÖK

Nemcsak ígéret

Az az igazi öröm, amit megosztasz másokkal. Azért írtam ezt most le, mert csaknem két év után értettem meg igazán, mit jelent Picassónak az a mondata, hogy az alkotás lemossa a lélekről a mindennapok szürke porát. Vagyis nem az jelenti az igazi örömöt, amikor megmutatod a végeredményt, legyen az bármilyen "mű". Nem. Az, amikor megosztod másokkal egy-egy kép történetét, ha megmutatod, milyen új trükkökre jöttél rá, ha elmeséled, milyen hiányérzeted támadt egy-egy tanodában, festőpartyn, élményfestésen, ha elmondod, szerinted melyik a jó festék, ecset, vászon, stb. Vagyis beavatod "sorstársaidat" és az érdeklődőket az alkotás folyamatába.

Tapasztalataim szerint a festőtársakat nagyon nehéz aktivizálni. Nem kérdeznek egymástól, nem osztják meg gondolataikat, tudásukat, felfedezésüket (pedig számtalan csoport létezik a fészen is, nagyon sok taggal), nem adnak át információkat érdekesebb kiállításokról, pályázatokról. Megelégszenek azzal, hogy megmutatják legújabb alkotásukat, amiről legfeljebb azt tudhatjuk meg, mekkora a mérete, mire és mivel festették. Esetleg a címüket vagy azt, hogy mit ábrázol. Vagy azt sem.

Nos, csaknem két évnyi tanulás után úgy döntöttem, megtöröm a hallgatást. Ezentúl mesélni is fogok. Nemcsak egy-egy kép születéséről, hanem arról is, mit gondolok például az akrillal, illetve olajjal festők viszonyáról, arról, hogy kell-e és ha igen, milyen rajztudás a festéshez, mire jöttem rá eddigi ténykedésem során. Vigyázat, ez nemcsak ígéret!

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 04.)

A mostohagyerek

Érzékleteim szerint az akrilfestés a festőművészet mostohagyermeke. A festőtanodák, stúdiók kínálnak ugyan élményfestést és kurzusokat akrilfestéssel, de ez voltaképpen csak csali. Arra csábítják vele azokat, akik szeretnének komolyabban és tartósan foglalkozni a festéssel, hogy térjenek át az olajfestésre. Kissé lenézik ezt a "műfajt", pedig láttam akrillal készült csodákat és olajjal készült mázolmányokat is. Nem is keveset.

A 2-3-4 napos akrilfestészeti kurzusokba igyekeznek minél több információt belezsúfolni, amelyek jó részét nyomban el is felejti az ember, amint hazaért. Nincsenek egymásra épülő kurzusok, és ráadásul még a meglévőket is olyanok tartják, akik amúgy olajjal festenek. (Nem egyszer tapasztaltam, hogy jó időbe telik, amíg a gondolkodásukat átállítják akrilra.)

Ismerek olyan amatőr festőket, akik az akril mellett kipróbálták már az akvarellt, a temperát és az olajat is. Ezzel nincs semmi gond, hiszen mindenki a maga egyénisége, ízlése szerint dönti el, melyik mellett teszi le a voksát, melyik jön be neki. Vannak olyanok is, akik azonnal olajjal kezdtek festeni. De ismerek olyanokat is, akik egyszerre tanulják az akril- és az olajfestés technikáit. Találkoztam már olyan kezdővel, aki azon sopánkodott, hogy a kép zabálja az olajfestéket. (Persze, ha nincs meg a kellő gyakorlat, mindig így van.)

Jómagam életem során megtanultam, hogy nem érdemes ebbe is, abba is belekapni. Egyvalamit érdemes jól megtanulni, aztán jöhet más is, több is. Vagy akkor térni át egy másik dologra, amikor kiderül, hogy ez nem megy.

Személy szerint ragaszkodom (egyelőre) az akrilhoz. Számomra kihívást jelent, hogy bebizonyítsam, akrillal is lelhet folyamatosan csodákat alkotni. Persze, nagyon sok tanulás, gyakorlás kell hozzá. Nem elég, ha egyetlen kép nagyszerűen sikerült, közben pedig a következőn nem tudom ugyanolyan jól megfesteni a felhőket, a vizet, az erdőt, a fákat, a virágokat, a hátteret, az emberi alakokat, arcokat.

Miért ragaszkodom az akrilhoz? A festés költséges mulatság, különösen addig, amíg meg nem veszik az ember képeit. Az akril olcsóbb és kevésbé macerás (nem kell hozzá festőszer, terpentin az ecsetek tisztításához, stb.). Sokkal gyorsabban szárad, mint az olaj, még ha ez olykor hátrányt is jelent, bár az esetek többségében, nagy gyakorlattal, ez kiküszöbölhető. Számomra a gyors száradás azért fontos, mert jelen pillanatban képtelen vagyok egy képet 3-4-5-6 óra alatt megfesteni. Így egyszerre több megkezdett vagy félkész képem is támasztja a falat. (Ez egyébként elég jó megoldás arra is, hogy a feleslegessé vált festéket ne kelljen kidobni, hanem fel tudom használni egy másik képnél.) És végül: nincs olyan helyiségem, ahol csak és kizárólag festek. Olykor még az akril műanyagszaga is terjeng, hát még, ha olajjal festenék. (Igaz, már kapható szagtalan terpentin, de az háromszor annyiba kerül.)

Mondhatná erre bárki, hogy ezek csak kifogások, az ember mindent képes megoldani, ha akarja, és egy kicsit gondolkodik. Nincs ezzel semmi vitám. Így van. De én nem akarom. Akrillal szeretnék a legjobbak közé kerülni. Ez pedig nagyon nagy küzdelem lesz, mert még nemigen láttam olyan galériát, ahol akrilfestményeket állítottak volna ki vagy értékesítettek volna. Akkor sem adom fel!

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 05.)

A csiga is kapkodó idegroncs

Mármint hozzám képest, alkotási szokásaimat tekintve. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik festőtanár, mester (pláne, ha lenne, aki akrilfestést tanít) az arcszőrzetét szálanként tépdesné ki láttára. Nálam ugyanis egy kép megfestése napokig vagy akár hetekig is eltarthat. Az eltelt 20 hónap alatt mindössze egyszer vagy kétszer sikerült, egy-egy kurzuson, megadott időre befejeznem egy festményt. Volt is, van is még olyan képem, ami egy éve vár arra, hogy megfessem. (Ennek amúgy az az oka, hogy tudásomon felüli feladatra vállalkoztam.)

Amíg az ember kezdő, addig általában más festményekről, fotókról festeget. Van, aki képes szinte tökéletesen lemásolni, amit lát. Nekem ez nem megy. Sohasem lesz még megközelítőleg sem olyan. Persze, nem is akarom ezt. Nem is én lennék, ha nem így lenne. Eleinte arra gondoltam, azért nem megy, mert renitens vagyok, fegyelmezetlen. Ez is benne van a pakliban. De leginkább azért, mert még nagyon keveset tudok, és mert még hihetetlenül sok időt töltök el a fények-árnyékok tanulmányozásával. Előszörre ez nem ragad meg bennem kellőképpen, igazából akkor jövök rá, hogy valami nem stimmel, akár az alapképen (óh, a festői szabadság!), akár nálam, amikor már majdnem készen vagyok.

A legtöbbször az is kiderül, hogy még az arányok sem jók. Hiába rajzolom elő a képet, valahogy nálam mindig túlburjánzik valami. Leginkább a fák lombjai, hihihi. Vagy a patakba, folyóba benyúló földnyelvek. Így aztán az utóbbi időben az vált szokásommá, hogy a félig kész képet félreteszem, és napokig nézegetem. Mire újra előveszem, már pontosan látom, hol rontottam el, vagy mit akarok másként megfesteni.

Az utóbbi időben már egyre bátrabban festek át végletesen elrontott képeket. Egy félkész téli tájam alatt pl. egy elfuserált balerina heverészik, egy másikat, egy pocsék orgonacsokrot, ami egy korábbi csendéletet takar, lefestettem feketével. És már kiválasztottam, mi lesz rajta.

Mostanra már azt is megtanultam, nem mindegy, hogy a kiválasztott képet milyen méretben festem meg. Ha túl nagy, ormótlanná válik, ha túl kicsi, nem adja vissza az eredeti hangulatot.

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 06.)

Csipke és daróc

Akik ismernek, pontosan tudják: nem vagyok egy csipkefinom úrihölgy. (Bár, ami késik, az nem múlik! Hehehe) Miért rebegem most ezt el? Hát csak azért, mert úgy látom, az ember lánya, legalábbis kezdőként, valahogy a meghatározó tulajdonságai alapján fest. Meglehetősen határozott egyéniség vagyok, így az ecsetvonásaim is azok. Amikor először hallottam a tanodában, hogy leheletfinoman húzzuk az ecsetet, fennakadt a szemem, aztán majdnem harsány hahotára fakadtam. Én és a leheletfinomság?

Vannak, akiknek az ecsetvonásai az enyémhez hasonlóak, és vannak, akiké tök lazák, szinte hanyagok. Vannak, akik gond és segédeszköz nélkül húznak ecsettel tökéletesen egyenes vonalat, és vagyunk, akiknek rá kellett jönni ennek trükkjére (meg a segédeszközök, például a festőpálca használatára). Vannak, akik képesek a női arc finomságát visszaadni és vannak, akik nem.

Nos, mára kezdem megtanulni, jóllehet, nem mindig sikerül. Mert a festés sok mindenre megtanít. Engem például türelemre, kitartásra, ami eddig korántsem volt erősségem. És jöhetnek a leheletfinom ecsetvonások, arcok, ruhák redői. A darócból előbb-utóbb lehet brüsszeli csipkét is varázsolni...

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 09.)

Pont, pont, vesszőcske

Gyanítom, akadnak jó néhányan, akik csak azért nem kezdenek el festeni, mert nem tudnak rajzolni. Legalábbis ezt hiszik magukról. Ezt a hitet csak erősítik az ún. jobb agyféltekés rajztanfolyamok hirdetései, amelyek arról szólnak, hogy "megrekedtél a pálcikaembernél?", vagy" a fejedben az óvodáskori rajzsablonok" maradnak meg.

Itt mindjárt két dolgot szeretnék leszögezni. Az első, hogy a rajzot nem rögtön emberábrázolással kezdjük. A másik, hogy a festéshez az első években nem kell rajztudás. Gyerekkoromban és fiatal felnőttként, úgy 35 évvel ezelőtt elég ügyesen rajzolgattam, de nem jól. Festeni is úgy kezdtem el, hogy nem végeztem el semmilyen rajztanfolyamot. (Na jó, előtte nézegettem weboldalakat, videókat, de sokra nem mentem vele.)

A festésnél a legegyszerűbb technika, hogy indigóval fölrajzolod a megfesteni kívánt képet. Körvonalakat már csak tud mindenki húzni! Na, erre szokott jönni az a sirám, hogy de akkor én csak kifestő vagyok. Ami persze így, egy az egyben nem igaz, úgyhogy felejtsük is el rögtön.

Az az igazság, hogy ha az ember sokat fest, az indigós másolás bizony fejleszti a rajztudását is (meg a koncentráló képességét).

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 12.)

Mindent a maga idejében

Említettem már, nem vagyok az a típus, aki első blikkre megfesti, amit elé tesznek. Mostanában, ahogy fogynak a restanciáim, elővettem egy képet. Még tavaly a tanodámban volt egy anyák napi kurzus, ahol Vladimir Volegov egy bájos képe volt a feladat, egy virágcsokrot rendezgető kislány. Bár ne vállaltam volna! Persze, a mai eszemmel nem is tenném, sőt, még most sem biztos, hogy vállalkoznék rá. De akkor minden realitásérzékemet, önismeretemet elsöpörte a lelkesedés. Ha bele is kezdenék, egészen biztosan fognék hozzá már az alapozáshoz is.

Most viszont nem győzöm helyrehozni, amit csaknem egy évvel ezelőtt alaposan elrontottam. A tanodámban ugyanis azt tanították, hogy semmit nem festünk körbe. (Ma már ismerem azt a technikát, mivel úgy lehet valamit körbefesteni, hogy az nem látszik.) Ez sok mindenre igaz, de az emberi arcra speciel nem, amíg az ember nem haladó, profi, művész. No, én nagy lendülettel úgy lefestettem a kislány arcát (nem mellesleg a többiek is), hogy csak nagy nehezen találtam rá. És az akkori tudásom nem volt elég, hogy egy helyes gyerek arcát lássuk a képen.

Napok óta dolgoztam rajta, míg sikerült egy olyan megoldást is találnom, amivel vissza tudtam hozni. Valahol azt olvastam, hogy ha az ember portrét akar rajzolni, festeni, a profillal kezdje, mert úgy könnyebb. Hát, ezt az állítást nem tudom, de nem is akarom megerősíteni. Kemény munka és a sok átfestés miatt valószínűleg az én otthonom falán marad a kép - eladhatatlanul. (Bár soha ne mondd, hogy soha.)

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 15.)

Na de hogy kerül ide Hofi?

Valamikor a 80-as években Hofi az egyik műsorában a hazai filmgyártásról is beszélt. Máig nem felejtem el a következő mondatát: Attól, hogy valamit lehet látni egy celluloid szalagon, az még nem film. Hát így vagyok ezzel én is a festészetben: attól, hogy valamit lehet látni a vásznon, az még nem biztos, hogy festmény.

Innen már csak egy lépés, hogy belebonyolódjunk abba a szerintem teljesen értelmetlen, sok évtizedes, sőt, több évszázados vitába, hogy mi a művészet és mi nem az. Nagyon-nagyon hosszú ideje a mindenkori (egykoron művelt, széles látókörű, manapság inkább csak gazdag vagy politikai hatalommal bíró) elit dönti el, kit emel piedesztálra. Sokat nyom persze a latban a közízlés is, de leginkább csak a művész halála után.

Számomra nem az a művészet, amikor meg kell magyarázni, hogy mit látok, hallok, olvasok, hanem az, ami megérint, felemel, érezteti velem az alkotó érzéseit, amiket megélt az alkotás folyamatában.

De talán ma már nem is igazán fontos, hogy egy alkotás művészi legyen. Fontosabbak a trendek. Manapság a vásárlóképes erő olyan házakat építtet, lakásokat vásárol, amelyekbe nem illenek a hagyományos festmények, mint pélédául Munkácsy vagy a reneszánsz festők stílusában készült képek. (Arról most nem kívánok értekezni, hogy ezek a házak, lakások inkább státuszszimbólumok, semmint otthonok.) Sokkal inkább a színek, foltok dominálnak, amit nagyvonalúan absztraktnak neveznek.

Korunkban kevés olyan festőt találhatni, akinek a képeit látva azonnal meg tudjuk mondani, ez ennek vagy annak a festménye. Még a legismertebb és elismertebb festők is egymást utánozzák, másolják egymást, lopják egymás témáit.

Ilyen helyzetben mit tehet egy amatőr, akinek szíve vágya, hogy legalább ismert legyen, hogy sokaknak tetsszen, amit csinál? Hát, én maradok a konzervatív, hagyományos stílusomnál. Hogy ez ma még inkább görcsöket okoz? Sebaj! Előbb-utóbb, minél nagyobb lesz a tudásom, annál könnyebben fog menni a realisztikus, ám egyéni ízlést, látásmódot is tükröző alkotás.

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 24.)

Anyatigrisek

Ahogy szaporodnak a festőtanodák, stúdiók, úgy szaporodnak itt a fészen is a különböző alkotói csoportok. És ez nagyon örvendetes. Jó látni, hogy ilyen sokan és egyre többen alkotnak akár hobbiból, akár hivatásszerűen. Amivel nekem gondom van, az az anyatigris effektus. Ezekben a csoportokban jellemző, hogy a kezdők is megmutatják első alkotásaikat, amiket ismerőseik vagy más alkotók úgy védenek, mint anyatigrisek a kölykeiket, ha az ember merészel mást is írni, mint azt, hogy ügyes vagy, csodálatos, stb. (Mivel ez elsősorban a nőkre jellemző, ezért lett az írásom címe Anyatigrisek.)

Hogy ez miért gond? Egyrészt azért, mert egész egyszerűen megakadályozza egy beszélgetés kialakulását, másrészt azért, mert önértékelési zavarokhoz vezethet. Ha minden megmutatott kép alatt csupa lájk és ömlengés szerepel, az embernek elmegy a kedve attól, hogy néhány tanácsot adjon. Ha mégis megteszi, úgy ugranak rá, mint éhes kutya a csontra. Pedig mindannyian elkezdtük valahol. És ha nem lettek volna, akik segítenek a továbblépésben, bizony még ma is a hatéves gyerekek szintjén alkotnánk. Akkor meg minek? (Bár egy időben ezt hívták naiv népi festészetnek.)

Talán ez a jelenség az oka annak, hogy nagyon nehéz aktivizálni az amatőr alkotókat, hogy részt vegyenek egy csoport életében, megosszák élményeiket, átadjanak információkat, megmutassák az alkotás folyamatát is, tanácsokat kérjenek vagy adjanak, stb. Az alkotóközösségi élete kimerül abban, hogy feltesznek egy vagy több kész képet. Pont. Ez viszont arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem önállóan alkotnak, hanem mások munkája alapján dolgoznak. Ez még nem baj az első 1-2-3 évben, amíg ki nem próbáltak többféle technikát, meg nem ismertek többféle műfajt, témát. Ennyi kell ahhoz, hogy az ember rátaláljon saját stílusára, témáira.

Az ihlet legyen veletek! (2018. 01. 27.)